6. rész

Kövi rész! Mit szóltok a fejléchez?Én imádom! Köszönet Pöttömnek^^:)

Írj egy komit, ha megkérhetlek ^^

Most a végén találtok néhány sort a kövi részből.. nem tudom megígérni, hogy mindig lesz ilyen:)

De most olvassatok! Puszi:

~Bix

6.

Elfordítottam a tekintetem. Úgy voltam vele, hogy akármilyen jó csaj mégsem vihetem ágyba ha meg akarom ölni és különben is egy csomó dolgot kellene tisztázni...

Halkan magyarázni kezdett valamit, hallottam a: mert, és tiszta, vér, aggódtam, idegen, de, mégis....szavakat. De nem figyeltem oda, így egy kis idő után egyre hangosabban beszélt, végül megszorította a kezem, hogy rá irányuljon mindenható figyelmem.

– Te még mindig fogdosol?- förmedtem rá rekedt hangon és a lehető legdurvábban húztam ki a kezem a kezéből és löktem el a karját.

Meglepett, értetlen hangocskát hallatott, de végül megértette és engedelmesen összefonta ujjait, az ölében.

– Hogy érzed magad?-hebegte, de közben nem nézett rám, a padlót bámulta.

– Miféle kérdés ez?- kérdeztem vissza, mire elpirult.

Milyen édes, mikor elpirul...

Frászt édes, egy hülye liba!

Miközben én így vitatkoztam magammal-és az is felmerült bennem, hogy talán megőrültem vagy kettéhasadt a személyiségem- ő felállt és az ágyam végéhez lépett.

Anyáskodó pillantást vetett rám, én pedig majdnem felugrottam és megfojtottam...Ha nem lettek volna a karomban az infúziós tűk, meg is tettem volna. Helyette felnyögtem és csak annyit mondtam:

--Mit bámulsz te...te kis...- nem találtam a megfelelő szót, nem tudtam mit mondhatnék, ezért mérgesen belevágtam a fejem a puha párnákba. Kikerült a látóteremből-ennek örültem- csak a fehér plafont láttam. Egy izgága légy ide-oda repkedett a szobában, fekete alakja könnyen kivehető volt a fehér alapon. Rá összpontosítottam és a lányt kizártam a tudatomból.

Legalábbis látszólag. De éreztem, hogy ott van mindenhol. Az illata a levegőben, a keze melege a tenyeremben, légzése az ágy végében. A fehér plafonon fényes betűkkel láttam kirajzolódni: HALE. Betöltötte a tere...

– Szólok az ápolónőknek!- majdnem elcsuklott a hangja... Eléggé megszeppent, hálára számított, mindent elsöprő hálára, ami majd nyálas szerelemmé alakul.

Hát tőlem bizony nem kapja meg! Én nem vagyok hálás!

Feljebb ültem, hogy lássam az arcát, mikor megérti:

– Jól teszed, szívecském! Ez egy szerető feleség dolga- közöltem jókora éllel a hangomban. Grimaszt vágtam, majd figyeltem a reakcióját.

– Oh, én...sajnálom...muszáj volt, tudod a papírok miatt és...-elpirulva hebegett.

Már megint ez a pirulás! Hülye pirulós!

– Nagy ívben tojok a magyarázatodra- biztosítottam a véleményemről. Nagyot nyelt, nem válaszolt. Elindult az ajtó felé. Megfogta a kilincset, majd látszólag remegve és félve visszaszólt:

– Befoghatnád...izé, csöndben maradhatnál, ha már megmentettem a segg... akarom mondani, az életed!- nyögte ki félhangosan.

Hmm... nem hagyja magát, ez tetszik!

– Drágám, szaladj már azért az ápolónőért, mert ha nem hoz nekem nyugtatót itt helyben megöllek!- vicsorogtam. És nem csak a küldetés miatt akartam megölni. Minden miatt, ami... Egy elkényeztetett liba, akinek mindig mindene ápolt, aki apuci pénzén él, aki apuci tudta nélkül egy ribanc...

Megdermedt és csak nézett rám.

Nem érti- villant át az agyamon.- De miért is értené? Nem tud a küldetésről! Igazságtalan vagyok vele!

Nem válaszolt. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót.

Fáradtan, de a győzelemtől mámorosan hunytam le a szemem. Hallgattam az ajtó nyikorgását, majd ahogy bezárul.

Aztán ott termett mellettem, nem hallottam a lépteit, de mégis a fülembe suttogott:

– Legalább egy kicsit légy hálás, Felix!

Kipattant a szemem.

Honnan a picsából tudja a nevem?

Kerestem, hol van, de az ágy mellett lévő szék üres volt. Immár az ajtó felől jött a hangja:

– Egyébként, azért hazudtam, hogy a feleséged vagyok, mert másképp nem láttak volna el, én írtam alá a papírokat...

Azzal már kinn is volt az ajtón.

– Szerintem meg azért, mert így próbálsz fogni magadnak valakit, mert nem kellesz senkinek!-kiabáltam utána.

– Ez durva volt, Felix... mivel van barátom- dugta be a fejét az ajtón még erre a néhány szóra, az ajkán gyenge mosoly táncolt, azzal eltűnt.

A hátam,-mintha rugóra járt volna- egyenesbe vágódott. Ültemben  gyorsan tépkedtem a tűket és mindenféle ragadós korongokat a karomról, a mellkasomról, sőt a lábamról is leszedtem néhányat. Ahogy az utolsó kis korong is a ronda zöld lepedőre esett, mögöttem felvisított egy gép. Ijedtemben hátrarándultam, majd át sem gondolva mit teszek, jobb kezemmel a gép kijelzőjére csaptam- ököllel.

Mondanom sem kell, rögtön elhallgatott.

Mennyi időm van még, mielőtt ez a liba riasztja a személyzetet?

Kósza gondolatom elszállt, az ablak felé rohantam.

Kurva nagy szerencsém van! A földszinten vagyok!

A jobb kezem sajgott kissé a gépnek bevitt ütés miatt, de nem vérzett.

Legalább nem hagyok magam után nyomokat...

A ruháim!

De nem volt időm, máris hallottam a futó lépteket a folyosóról. Bizonyára a gép figyelmeztette őket, jelzett, amikor megszűnt az összeköttetés a testemmel.

Kivágtam az ablakot. Abban a rohadt kórházi egyenruhában alig tudtam átugrani az ablakpárkányt. A kezemet húztam át éppen, amikor kicsapódott a kórtermem ajtaja.

Megláttak!-suhant át az agyamon és ezt a sejtésemet támasztotta alá az ápolónő kiabálása is:

– Riadó! A 36-os szobából elszökött a beteg! Az ablakon át! A földszint északi szárny...

A többit nem hallottam. Tudtam, hogy a nyugati szárny felé van az egyik nagyobb bejárat.

Bár az talán túl forgalmas lesz... Ruhát kell szereznem, ebben a göncben még a kórház területén elkapnak-gondoltam futás közben.

Megláttam egy idős bácsit, remegő kezében egy virágcsokrot szorongatott. Odarohantam hozzá hátulról és leütöttem.

Nem fog meghalni, csak elájult… legalábbis remélem. Mondjuk úgyis elég öreg volt.

Fogtam az ezeréves cuccokat és lehuzigáltam róla, majd nagy nehezen rárángattam a pöttyös hálóruhára.

A bácsika ottmaradt egy szál alsógatyában és atlétában. Mellette a virágcsokor.

Annyi időt elvett az öltözködés, hogy csodáltam, hogy még nem találtak meg és nem rángattak vissza a kórtermembe, hogy aztán mentálisan zavartnak állítsanak be... Igazuk van, a kórházból nem szoktak megszökni az emberek... Ez nem börtön.

Az épülettől messze húzódva, a kerítés mentén futottam, igyekeztem eljutni a nyugati kapuig. Közben láttam, ahogy az emberek kérdőn, értetlenkedve megállnak és bámulnak. Nem törődtem velük.

Hirtelen, a semmiből bukkant elő, egy kicsi kapu! Elég rozsdás volt, de sok rángatás után, végül berúgtam és már az utcán szaladtam, mikor néhány őrféle kiabálva kirontott az egyik melléképületből. Gyorsítottam. Nem kaphattak el pont ők, egész életemben menekültem valamilyen formában, nem adom meg magam! Soha!

Meztelen talpam keményen csattogott a betonon, miközben én a délutáni fényben fürdő város utcáin rohantam.

Soha!

A következő rész tartalmából:

Belemászott az ölembe. Az illata bódító volt. Elfogott a vágy... Akarom őt! Végigsimítottam a haját, mire rám mosolygott.

-Hát nem csodás az élet, haver?- röhögött Zach.- Ugyan már Andrew ne kéresd magad!

Megmozdult az ölemben, belefúrta fejét a nyakamba, lábaival átfogta a derekamat. 

- Hé srácok! Szobára!- kiáltotta Zach.

Nagy nehezen kinyújtottam a kezem és a szivaromért nyúltam. Szívtam egyet belőle, majd megkínáltam vele. Nem ellenkezett. Aztán kikapta a kezemből és a falhoz vágta. Kezemet a derekára vezette, majd egyre feljebb!

Ez egy tökéletes éjszaka lesz!