5.

Sziasztok, meghoztam az 5.részt!:)

Remélem tetszik:)

Hagyj egy komit, neked nem sok idő, nekem sokat jelent:)

Egyéb: Nemsokára lesz egy szép fejlécünk, ha minden jól megy!:D

~Bix

Ezentúl képeket is rakok bele, hátha jobban tetszik majd:)

5.

Hol vagyok?

Résnyire nyitottam a szemem és …nem láttam semmit, csak vakító fehér fényt. Ami semmiképpen sem stimmelt. Ha meghaltam, akkor a pokolban kéne lennem. Az pedig tudtommal nem ilyen fényes.

Bántotta a fehérség a szemem, ezért gyorsan összeszorítottam. Annyira, hogy az már fájt.

Meg tudok én halni egyáltalán?

Hülye kérdés volt, de talán nem alaptalan. Talán nem is tudok meghalni, hogy tudnék, hisz nincs szívem… vagy lelkem...

A jó és a rossz harcában én párttalan vagyok. Nem tartozom egyik táborba sem. Legalábbis szeretném ezt hinni. De talán tévedek, hisz valaki, aki ennyi életet ontott ki nem tartozhat máshová csak a gonoszhoz...

Mégis jobb volt azt hinni, azt, hogy független és magányos vagyok, egyedüli személy a két erő közt húzódó senki-földjén. Bármit is tettem... De ez csak illúzió, hiába kínál viszonylagos békét ez a lehetőség. Ez csak olcsó látszat. Valójában a rosszakhoz tartozom.

Milyen okos vagy, Felix!-dörrent rám gúnyosan a Xander énem.

Gyilkos...

Összeszorítottam a szám és a gépek egyenletes pittyegését hallgattam. Lassan álomba merültem, annak ellenére, hogy valószínűleg nappal van.

Nem tehettem róla, napok óta nem aludtam, és ez az ágy, meg úgy az egész békés csend elálmosított. Nem hallatszott más, csak a szuszogásom és a gépek pittyegése.

Na meg a kórházi folyosó zsivaja.

Kipattant a szemem, ahogy rájöttem:

A kórházban vagyok!

A fény újra elvakított.

Mi a francért világítanak a szemembe és mivel?

Dühödten beleharaptam a számba és nyitva tartottam a szemem. Körülbelül két másodpercig bírtam. A szemem, amely rejtelmes, titkokat sejtő sötétséghez szokott nem bírta ki a pokoli erős fényt.

Alighanem egy lámpa van alig öt centire a fejemtől...

Bosszúsan sziszegve hanyatlottam a párnákra, immár csukott szemmel. Izmaim elernyedtek. De,- miközben a testem ilyen remekül lenyugodott,- a jobb karomban megmozdult valami.

Szaros infúziós tűk!

Felmordultam.

Nem maradt más választásom, minthogy tovább hallgassam a monoton zajokat.

Mélyeket sóhajtottam, egyenleteseket, hogyha valaki-netalántán- bejön, azt higgyem, hogy alszom.

Bár ki jönne be hozzám a kórházba? Maximum egy orvosra számíthatok vagy egy ápolónőcskére...Hmm...az utóbbi nem is lenne rossz.

Elmosolyodtam és kellemes bizsergés lett úrrá rajtam.

Néha jó lenne egy igazi barátnő...

Éppen azokba a dolgokba gondoltam bele, amiket nem kifejezetten a kisebb korosztálynak ajánlok,- a 18-as karikás dolgokba- amikor a folyosón össze-vissza kiáltozó, érthetetlen nyüzsgésből két hang vált ki.

Bár a szavaikat így sem értettem, de azért sejtettem, hogy a kórtermem ajtaja előtt állnak. Ha így fest a helyzet, bizonyára be is jönnek.

Gyorsan nyugodt arckifejezést erőltettem magamra és igyekeztem hihetően ”aludni”.

Ahogy sejtettem, a kilincs hamarosan megcsikordult, amikor lenyomták. Az ajtó alig hallhatóan kitárult, majd ugyanolyan gondosan és vigyázva visszacsukódott. Nem tudtam hányan léptek be végül is a szobába.

– Nos, jobban van?-kérdezte egy lágy hang. Egy lány hangja...Egy megmentő hangja...Egy áldozat hangja...

Hale.

Fogalmam sem volt, honnan jutott eszembe a neve, de hallottam, hogy az egyik gép pittyegése- ami a szívműködésem jelezte-a közelemben felgyorsult. Rohadt zavarba ejtő volt, hogy én egy kórházi ágyhoz szegezve fekszek előtte...

Mármint, csak azért megalázó, mert ha meg akarom ölni, nem szabadna így látnia...

Vajon Ő most is figyel minket?

– Khm, igen- szólalt meg egy férfi, bizonyára az orvos.- Az életfunkciói stabilak, a koponyája bőrét és a kezén lévő vágást összevarrtuk. Más szerve nem sérült. Igaz, kicsit átfagyott, de látja, már sokkal jobban van.

– Miért gyorsult fel a szívverése az előbb?

– Hát, valószínűleg álmodik, de lehet, hogy álmában meghallotta a maga hangját... Arra pedig reagálhat így, elvégre maga a felesége.

A feleségem?! Hogy mi a szar van?! Nem emlékszem, hogy elvettem volna valakit!

Kis híján kipattant a szemem, de még időben visszanyertem az irányítást a testemen. Szóval tettem az alvást tovább, miközben csak úgy forrt bennem a düh.

A lány idétlenül megköszörülte a torkát, majd nagy nehezen kinyögte:

– Talán.

Minek hazudta azt, hogy a feleségem? Csessze meg! Még eggyel több ok, amiért megölhetem!

Az orvos gyorsan ráfirkantott valamit egy lapra, legalábbis toll sercegését hallottam, aztán azt mondta:

– Várható, hogy hamarosan felébred... Úgy gondolom, hogy jó lenne, ha itt lenne mellette.

Azzal az ajtó nyitódott, majd záródott, az orvos elment.

Hát ez a beteg tuti nem fog felébredni, amíg ez a ribanc a szobában van... Inkább tettetem az örökkévalóságig, hogy alszom!

Hallottam, hogy egy széket húz az ágyhoz és leül mellém. Aztán, mint valami idióta mexikói szappanoperában a bal kezemért nyúlt.

Megfeszült az állkapcsom, ahogy éreztem, hogy a takaróra teszi a kezét. Tétován, habozva csúsztatta végig az ágyneműn, hogy elérje az enyém.

Nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne mozduljak meg. Gondoltam, csak átgondolja és mégsem szorongatja majd érzelmesen sírva-ríva egy idegen kezét.

Hát nem gondolta meg magát...

Meleg keze belesimult az én jéghideg kezembe, engem pedig kétféle érzés öntött el: a vágy.. egy ilyen szerető csaj után és a harag, a féktelen harag.

Az utóbbi győzött.

Oké! Tettetés vége!

Kinyílt a szemhéjam, szinte magától. Örömmel nyugtáztam, hogy nincs már fehér fény, ami elvakítson.

Először- még mindig dühösen- jobbra néztem. Mindenféle cső és tű állt ki belőlem, amik egy állványon álló zacskóhoz kanyarogtak.

Aztán szaporán véve a levegőt balra fordultam, hogy megkeressem haragom kiváltóját.

Ott is volt...

A haragom elszállt.

Először a haját pillantottam meg, gyönyörű, sötétbarna és hullámos. Tökéletesen fogta körbe kissé hosszúkás arcát. Homloka ráncba gyűrődött, ahogy látta, hogy felkeltem. Szemöldöke-hasonló árnylatú, mint a haja, de nem festett- nem volt sem szögletes, sem ívelt, hanem a kettő felháborítóan szép keveréke. Direkt kihagytam a szemét, sejtettem, hogy az lesz a legszebb, hiába láttam már...Orra pisze volt. Kiscicásan pisze és aranyos, szexi... Szája pedig pici, nem telt, de csókolni-való, szoborszerű. Bőre természetes, de nagyon barna, selymes tapintású lehet...

Visszaugrottam a szeméhet. Barna volt és mintha aranypöttyök lettek volna benne. Tekintete össze-vissza ugrált, végül elkapta a pillantásom.

Csak néztünk egymásra, csönd volt a szobában...Keze az enyémbe kulcsolva.

Aztán szóra nyitotta gyönyörű száját:

--Szia!-mosolygott.