Új. személyes blog.

sparkleindanight.blogspot.com

6. rész

Kövi rész! Mit szóltok a fejléchez?Én imádom! Köszönet Pöttömnek^^:)

Írj egy komit, ha megkérhetlek ^^

Most a végén találtok néhány sort a kövi részből.. nem tudom megígérni, hogy mindig lesz ilyen:)

De most olvassatok! Puszi:

~Bix

6.

Elfordítottam a tekintetem. Úgy voltam vele, hogy akármilyen jó csaj mégsem vihetem ágyba ha meg akarom ölni és különben is egy csomó dolgot kellene tisztázni...

Halkan magyarázni kezdett valamit, hallottam a: mert, és tiszta, vér, aggódtam, idegen, de, mégis....szavakat. De nem figyeltem oda, így egy kis idő után egyre hangosabban beszélt, végül megszorította a kezem, hogy rá irányuljon mindenható figyelmem.

– Te még mindig fogdosol?- förmedtem rá rekedt hangon és a lehető legdurvábban húztam ki a kezem a kezéből és löktem el a karját.

Meglepett, értetlen hangocskát hallatott, de végül megértette és engedelmesen összefonta ujjait, az ölében.

– Hogy érzed magad?-hebegte, de közben nem nézett rám, a padlót bámulta.

– Miféle kérdés ez?- kérdeztem vissza, mire elpirult.

Milyen édes, mikor elpirul...

Frászt édes, egy hülye liba!

Miközben én így vitatkoztam magammal-és az is felmerült bennem, hogy talán megőrültem vagy kettéhasadt a személyiségem- ő felállt és az ágyam végéhez lépett.

Anyáskodó pillantást vetett rám, én pedig majdnem felugrottam és megfojtottam...Ha nem lettek volna a karomban az infúziós tűk, meg is tettem volna. Helyette felnyögtem és csak annyit mondtam:

--Mit bámulsz te...te kis...- nem találtam a megfelelő szót, nem tudtam mit mondhatnék, ezért mérgesen belevágtam a fejem a puha párnákba. Kikerült a látóteremből-ennek örültem- csak a fehér plafont láttam. Egy izgága légy ide-oda repkedett a szobában, fekete alakja könnyen kivehető volt a fehér alapon. Rá összpontosítottam és a lányt kizártam a tudatomból.

Legalábbis látszólag. De éreztem, hogy ott van mindenhol. Az illata a levegőben, a keze melege a tenyeremben, légzése az ágy végében. A fehér plafonon fényes betűkkel láttam kirajzolódni: HALE. Betöltötte a tere...

– Szólok az ápolónőknek!- majdnem elcsuklott a hangja... Eléggé megszeppent, hálára számított, mindent elsöprő hálára, ami majd nyálas szerelemmé alakul.

Hát tőlem bizony nem kapja meg! Én nem vagyok hálás!

Feljebb ültem, hogy lássam az arcát, mikor megérti:

– Jól teszed, szívecském! Ez egy szerető feleség dolga- közöltem jókora éllel a hangomban. Grimaszt vágtam, majd figyeltem a reakcióját.

– Oh, én...sajnálom...muszáj volt, tudod a papírok miatt és...-elpirulva hebegett.

Már megint ez a pirulás! Hülye pirulós!

– Nagy ívben tojok a magyarázatodra- biztosítottam a véleményemről. Nagyot nyelt, nem válaszolt. Elindult az ajtó felé. Megfogta a kilincset, majd látszólag remegve és félve visszaszólt:

– Befoghatnád...izé, csöndben maradhatnál, ha már megmentettem a segg... akarom mondani, az életed!- nyögte ki félhangosan.

Hmm... nem hagyja magát, ez tetszik!

– Drágám, szaladj már azért az ápolónőért, mert ha nem hoz nekem nyugtatót itt helyben megöllek!- vicsorogtam. És nem csak a küldetés miatt akartam megölni. Minden miatt, ami... Egy elkényeztetett liba, akinek mindig mindene ápolt, aki apuci pénzén él, aki apuci tudta nélkül egy ribanc...

Megdermedt és csak nézett rám.

Nem érti- villant át az agyamon.- De miért is értené? Nem tud a küldetésről! Igazságtalan vagyok vele!

Nem válaszolt. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót.

Fáradtan, de a győzelemtől mámorosan hunytam le a szemem. Hallgattam az ajtó nyikorgását, majd ahogy bezárul.

Aztán ott termett mellettem, nem hallottam a lépteit, de mégis a fülembe suttogott:

– Legalább egy kicsit légy hálás, Felix!

Kipattant a szemem.

Honnan a picsából tudja a nevem?

Kerestem, hol van, de az ágy mellett lévő szék üres volt. Immár az ajtó felől jött a hangja:

– Egyébként, azért hazudtam, hogy a feleséged vagyok, mert másképp nem láttak volna el, én írtam alá a papírokat...

Azzal már kinn is volt az ajtón.

– Szerintem meg azért, mert így próbálsz fogni magadnak valakit, mert nem kellesz senkinek!-kiabáltam utána.

– Ez durva volt, Felix... mivel van barátom- dugta be a fejét az ajtón még erre a néhány szóra, az ajkán gyenge mosoly táncolt, azzal eltűnt.

A hátam,-mintha rugóra járt volna- egyenesbe vágódott. Ültemben  gyorsan tépkedtem a tűket és mindenféle ragadós korongokat a karomról, a mellkasomról, sőt a lábamról is leszedtem néhányat. Ahogy az utolsó kis korong is a ronda zöld lepedőre esett, mögöttem felvisított egy gép. Ijedtemben hátrarándultam, majd át sem gondolva mit teszek, jobb kezemmel a gép kijelzőjére csaptam- ököllel.

Mondanom sem kell, rögtön elhallgatott.

Mennyi időm van még, mielőtt ez a liba riasztja a személyzetet?

Kósza gondolatom elszállt, az ablak felé rohantam.

Kurva nagy szerencsém van! A földszinten vagyok!

A jobb kezem sajgott kissé a gépnek bevitt ütés miatt, de nem vérzett.

Legalább nem hagyok magam után nyomokat...

A ruháim!

De nem volt időm, máris hallottam a futó lépteket a folyosóról. Bizonyára a gép figyelmeztette őket, jelzett, amikor megszűnt az összeköttetés a testemmel.

Kivágtam az ablakot. Abban a rohadt kórházi egyenruhában alig tudtam átugrani az ablakpárkányt. A kezemet húztam át éppen, amikor kicsapódott a kórtermem ajtaja.

Megláttak!-suhant át az agyamon és ezt a sejtésemet támasztotta alá az ápolónő kiabálása is:

– Riadó! A 36-os szobából elszökött a beteg! Az ablakon át! A földszint északi szárny...

A többit nem hallottam. Tudtam, hogy a nyugati szárny felé van az egyik nagyobb bejárat.

Bár az talán túl forgalmas lesz... Ruhát kell szereznem, ebben a göncben még a kórház területén elkapnak-gondoltam futás közben.

Megláttam egy idős bácsit, remegő kezében egy virágcsokrot szorongatott. Odarohantam hozzá hátulról és leütöttem.

Nem fog meghalni, csak elájult… legalábbis remélem. Mondjuk úgyis elég öreg volt.

Fogtam az ezeréves cuccokat és lehuzigáltam róla, majd nagy nehezen rárángattam a pöttyös hálóruhára.

A bácsika ottmaradt egy szál alsógatyában és atlétában. Mellette a virágcsokor.

Annyi időt elvett az öltözködés, hogy csodáltam, hogy még nem találtak meg és nem rángattak vissza a kórtermembe, hogy aztán mentálisan zavartnak állítsanak be... Igazuk van, a kórházból nem szoktak megszökni az emberek... Ez nem börtön.

Az épülettől messze húzódva, a kerítés mentén futottam, igyekeztem eljutni a nyugati kapuig. Közben láttam, ahogy az emberek kérdőn, értetlenkedve megállnak és bámulnak. Nem törődtem velük.

Hirtelen, a semmiből bukkant elő, egy kicsi kapu! Elég rozsdás volt, de sok rángatás után, végül berúgtam és már az utcán szaladtam, mikor néhány őrféle kiabálva kirontott az egyik melléképületből. Gyorsítottam. Nem kaphattak el pont ők, egész életemben menekültem valamilyen formában, nem adom meg magam! Soha!

Meztelen talpam keményen csattogott a betonon, miközben én a délutáni fényben fürdő város utcáin rohantam.

Soha!

A következő rész tartalmából:

Belemászott az ölembe. Az illata bódító volt. Elfogott a vágy... Akarom őt! Végigsimítottam a haját, mire rám mosolygott.

-Hát nem csodás az élet, haver?- röhögött Zach.- Ugyan már Andrew ne kéresd magad!

Megmozdult az ölemben, belefúrta fejét a nyakamba, lábaival átfogta a derekamat. 

- Hé srácok! Szobára!- kiáltotta Zach.

Nagy nehezen kinyújtottam a kezem és a szivaromért nyúltam. Szívtam egyet belőle, majd megkínáltam vele. Nem ellenkezett. Aztán kikapta a kezemből és a falhoz vágta. Kezemet a derekára vezette, majd egyre feljebb!

Ez egy tökéletes éjszaka lesz!

5.

Sziasztok, meghoztam az 5.részt!:)

Remélem tetszik:)

Hagyj egy komit, neked nem sok idő, nekem sokat jelent:)

Egyéb: Nemsokára lesz egy szép fejlécünk, ha minden jól megy!:D

~Bix

Ezentúl képeket is rakok bele, hátha jobban tetszik majd:)

5.

Hol vagyok?

Résnyire nyitottam a szemem és …nem láttam semmit, csak vakító fehér fényt. Ami semmiképpen sem stimmelt. Ha meghaltam, akkor a pokolban kéne lennem. Az pedig tudtommal nem ilyen fényes.

Bántotta a fehérség a szemem, ezért gyorsan összeszorítottam. Annyira, hogy az már fájt.

Meg tudok én halni egyáltalán?

Hülye kérdés volt, de talán nem alaptalan. Talán nem is tudok meghalni, hogy tudnék, hisz nincs szívem… vagy lelkem...

A jó és a rossz harcában én párttalan vagyok. Nem tartozom egyik táborba sem. Legalábbis szeretném ezt hinni. De talán tévedek, hisz valaki, aki ennyi életet ontott ki nem tartozhat máshová csak a gonoszhoz...

Mégis jobb volt azt hinni, azt, hogy független és magányos vagyok, egyedüli személy a két erő közt húzódó senki-földjén. Bármit is tettem... De ez csak illúzió, hiába kínál viszonylagos békét ez a lehetőség. Ez csak olcsó látszat. Valójában a rosszakhoz tartozom.

Milyen okos vagy, Felix!-dörrent rám gúnyosan a Xander énem.

Gyilkos...

Összeszorítottam a szám és a gépek egyenletes pittyegését hallgattam. Lassan álomba merültem, annak ellenére, hogy valószínűleg nappal van.

Nem tehettem róla, napok óta nem aludtam, és ez az ágy, meg úgy az egész békés csend elálmosított. Nem hallatszott más, csak a szuszogásom és a gépek pittyegése.

Na meg a kórházi folyosó zsivaja.

Kipattant a szemem, ahogy rájöttem:

A kórházban vagyok!

A fény újra elvakított.

Mi a francért világítanak a szemembe és mivel?

Dühödten beleharaptam a számba és nyitva tartottam a szemem. Körülbelül két másodpercig bírtam. A szemem, amely rejtelmes, titkokat sejtő sötétséghez szokott nem bírta ki a pokoli erős fényt.

Alighanem egy lámpa van alig öt centire a fejemtől...

Bosszúsan sziszegve hanyatlottam a párnákra, immár csukott szemmel. Izmaim elernyedtek. De,- miközben a testem ilyen remekül lenyugodott,- a jobb karomban megmozdult valami.

Szaros infúziós tűk!

Felmordultam.

Nem maradt más választásom, minthogy tovább hallgassam a monoton zajokat.

Mélyeket sóhajtottam, egyenleteseket, hogyha valaki-netalántán- bejön, azt higgyem, hogy alszom.

Bár ki jönne be hozzám a kórházba? Maximum egy orvosra számíthatok vagy egy ápolónőcskére...Hmm...az utóbbi nem is lenne rossz.

Elmosolyodtam és kellemes bizsergés lett úrrá rajtam.

Néha jó lenne egy igazi barátnő...

Éppen azokba a dolgokba gondoltam bele, amiket nem kifejezetten a kisebb korosztálynak ajánlok,- a 18-as karikás dolgokba- amikor a folyosón össze-vissza kiáltozó, érthetetlen nyüzsgésből két hang vált ki.

Bár a szavaikat így sem értettem, de azért sejtettem, hogy a kórtermem ajtaja előtt állnak. Ha így fest a helyzet, bizonyára be is jönnek.

Gyorsan nyugodt arckifejezést erőltettem magamra és igyekeztem hihetően ”aludni”.

Ahogy sejtettem, a kilincs hamarosan megcsikordult, amikor lenyomták. Az ajtó alig hallhatóan kitárult, majd ugyanolyan gondosan és vigyázva visszacsukódott. Nem tudtam hányan léptek be végül is a szobába.

– Nos, jobban van?-kérdezte egy lágy hang. Egy lány hangja...Egy megmentő hangja...Egy áldozat hangja...

Hale.

Fogalmam sem volt, honnan jutott eszembe a neve, de hallottam, hogy az egyik gép pittyegése- ami a szívműködésem jelezte-a közelemben felgyorsult. Rohadt zavarba ejtő volt, hogy én egy kórházi ágyhoz szegezve fekszek előtte...

Mármint, csak azért megalázó, mert ha meg akarom ölni, nem szabadna így látnia...

Vajon Ő most is figyel minket?

– Khm, igen- szólalt meg egy férfi, bizonyára az orvos.- Az életfunkciói stabilak, a koponyája bőrét és a kezén lévő vágást összevarrtuk. Más szerve nem sérült. Igaz, kicsit átfagyott, de látja, már sokkal jobban van.

– Miért gyorsult fel a szívverése az előbb?

– Hát, valószínűleg álmodik, de lehet, hogy álmában meghallotta a maga hangját... Arra pedig reagálhat így, elvégre maga a felesége.

A feleségem?! Hogy mi a szar van?! Nem emlékszem, hogy elvettem volna valakit!

Kis híján kipattant a szemem, de még időben visszanyertem az irányítást a testemen. Szóval tettem az alvást tovább, miközben csak úgy forrt bennem a düh.

A lány idétlenül megköszörülte a torkát, majd nagy nehezen kinyögte:

– Talán.

Minek hazudta azt, hogy a feleségem? Csessze meg! Még eggyel több ok, amiért megölhetem!

Az orvos gyorsan ráfirkantott valamit egy lapra, legalábbis toll sercegését hallottam, aztán azt mondta:

– Várható, hogy hamarosan felébred... Úgy gondolom, hogy jó lenne, ha itt lenne mellette.

Azzal az ajtó nyitódott, majd záródott, az orvos elment.

Hát ez a beteg tuti nem fog felébredni, amíg ez a ribanc a szobában van... Inkább tettetem az örökkévalóságig, hogy alszom!

Hallottam, hogy egy széket húz az ágyhoz és leül mellém. Aztán, mint valami idióta mexikói szappanoperában a bal kezemért nyúlt.

Megfeszült az állkapcsom, ahogy éreztem, hogy a takaróra teszi a kezét. Tétován, habozva csúsztatta végig az ágyneműn, hogy elérje az enyém.

Nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne mozduljak meg. Gondoltam, csak átgondolja és mégsem szorongatja majd érzelmesen sírva-ríva egy idegen kezét.

Hát nem gondolta meg magát...

Meleg keze belesimult az én jéghideg kezembe, engem pedig kétféle érzés öntött el: a vágy.. egy ilyen szerető csaj után és a harag, a féktelen harag.

Az utóbbi győzött.

Oké! Tettetés vége!

Kinyílt a szemhéjam, szinte magától. Örömmel nyugtáztam, hogy nincs már fehér fény, ami elvakítson.

Először- még mindig dühösen- jobbra néztem. Mindenféle cső és tű állt ki belőlem, amik egy állványon álló zacskóhoz kanyarogtak.

Aztán szaporán véve a levegőt balra fordultam, hogy megkeressem haragom kiváltóját.

Ott is volt...

A haragom elszállt.

Először a haját pillantottam meg, gyönyörű, sötétbarna és hullámos. Tökéletesen fogta körbe kissé hosszúkás arcát. Homloka ráncba gyűrődött, ahogy látta, hogy felkeltem. Szemöldöke-hasonló árnylatú, mint a haja, de nem festett- nem volt sem szögletes, sem ívelt, hanem a kettő felháborítóan szép keveréke. Direkt kihagytam a szemét, sejtettem, hogy az lesz a legszebb, hiába láttam már...Orra pisze volt. Kiscicásan pisze és aranyos, szexi... Szája pedig pici, nem telt, de csókolni-való, szoborszerű. Bőre természetes, de nagyon barna, selymes tapintású lehet...

Visszaugrottam a szeméhet. Barna volt és mintha aranypöttyök lettek volna benne. Tekintete össze-vissza ugrált, végül elkapta a pillantásom.

Csak néztünk egymásra, csönd volt a szobában...Keze az enyémbe kulcsolva.

Aztán szóra nyitotta gyönyörű száját:

--Szia!-mosolygott.

4.

Meghoztam a negyedik részt! :)

~Bix*

4.

A gondolataim össze-vissza cikáztak. Hol a jobbik énem tett valamit, hol a másik. Veszélyes küzdelem volt... Egy lány élete múlt rajta...

Csessze meg! Miért nem intézhette volna el Zach? Annak teljesen mindegy! Vagy Andrew? Ő úgysem mer tiltakozni.

Vonszoltam magam. Nehezen tettem meg az egyik lépést a másik után. De haladtam. Az idő telt. És a lány... meg fog halni. Mert én még mindig nem vagyok képes az ösztön ellen harcolni.

Felnéztem a fekete ég előtt halványan világító utcai lámpákra. Megálltam.

A testem ezt nem tűrte. Menni akart, végrehajtani a parancsot!.

Kétségbeesetten néztem körbe. Kerestem valamit.. Valamit, ami talán ha nem is állít meg,de eltereli a figyelmem.

Szögesdrót! -villant át az agyamon, amikor megláttam az éles fémrácsot. A következő pillanatban a rozsdás vas már a húsomba vájt. Kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól. De csak összeszorítottam a számat, és lihegtem.

A vér lassan szivárgott a tenyeremen lévő kb. 8 centis vágásból. De a terv bevált. A testem a vérzés elállításán ügyködött, ebben a pillanatban tojt a parancsra. Megpróbáltam megfordulni, de nem tudtam.

Talán mégsem annyira lényeges mennyire vérzik ez a seb.

Újra elindultam. Az eső immár hópelyhek sokaságává változott. Úgy kavarogtak körülöttem, mint a kisgyerekek a bohócok körül.

Mi a franc van velem?

Levegőért kaptam. Kitisztult a fejem. A sebem pedig felizzott.

Hát ezt rohadt jól megcsináltad, Felix!...

A kezem a kabátom ujjához szorítottam, de azért csak mentem tovább.

Az utcában valószínűleg már mindenki aludt. Gondtalan emberek, akik reggel felkelnek, sajnálkoznak majd a friss hó miatt és aztán elmennek dolgozni. A nők fölösleges munkáik után elmennek vásárolni és csupa olyan dolgot vesznek, aminek semmi értelme. Én már csak tudom. Én tudom minek van értelme. Az életnek, amit már elvettem egy rakat embertől. 

A férfiak hazajönnek jobb esetben játszanak a gyerekekkel, akik alig várták már, hogy vége legyen a sulinak és hazajöhessenek hóembert építeni. Rosszabb esetben leülnek a Tv elé. Vagy a munkájuk elé. Aztán, ha a gyerek felnő siránkoznak, hogy nem töltött vele elég időt, ha a felesége meghal, sajnálja majd, hogy nem szakított időt a családjára.

Család...

Család? Mi a szar van velem, miért érdekel engem, hogy mi a baja a többi embernek? Hol nem szarom le? Úgyis meghalnak valamikor. És aztán elfelejtik őket. Egyedül jöttünk a világra és egyedül is távozunk...

Egyébként is...-gondoltam, miközben egy fehér kerítéses házhoz tartottam.- Én soha sem gondoltam családra. Ahhoz kellene egy lány. Akit szeretek. Szeretek? Ja, maximum fél óráig, aztán elküldöm vagy lelépek. Nem vagyok büszke rá, de nem akarok megállapodni, főleg nem olyan partiribancok mellett, akikekkel az egy éjszaka a max., nálam.

Elértem a házat, a kezem már iszonyatosan lüktetett, azért választottam ezt az épületet, mert ezen volt tábla. A véres kezemmel nem törődve nekidőltem a hófehér kerítésnek és hunyorogva leolvastam a számot.

Bringhost 46! Túl közel! Ne!

A lábam elindult a következő házhoz. Még visszapillantottam a véres kézlenyomatra, ami oda nem illően virított a tökéletes festésen. A következő ház...Ott lesz ő, meg fogom ölni, akár lesz szemtanú akár nem... Belegondolni is szörnyű, hogy ezúttal az ölés minden momentumának teljesen tudatában leszek. 

Lihegtem a mentális harctól.

De még nem adtam fel. Még küzdök!

Megláttam egy kicsi sikátort.

Muszáj volt,bemennem, akkor talán van rá esély, hogy meg tudok állni, mielőtt túl késő lesz.

Levegő után kapkodva érkeztem meg a sikátor bűzös és keskeny folyosójába. Könnyek gyűltek a szemembe. Véres kezemmel kaptam oda és töröltem le őket.

Francba!

A vér teljesen beborította a bal arcom. Leültem a sikátorban. Fejem a hideg falnak támasztottam és óriásiakat lélegeztem.

Nem érdekel mi rohad ezekben a zsákokban és kukákban! Levegőt! Levegő kell!

Újra éreztem a késztetést, az izmaim megfeszültek, akaratlanul nagy levegőt vettem, a pulzusom megemelkedett és újra fel akartam állni.

Meg a …!- gondoltam és többször erőteljesen a sikátor érdes falához vágtam a fejem.

Roppanás.

Éreztem, ahogy a meleg vér a tarkómon szivárog a nyakamig.

Tudtam, hogy fel kellene állnom, túl hideg volt, túl sok volt a sérülésem, ha itt maradok tuti meghalok.

Az lenne a legjobb!-gondoltam, majd vérző balomat az ölembe vontam.

Összekoccantak a fogaim. Fáztam, nagyon! De nem állhattam fel! Ha felállok az a lány meghal, még így félholtan, sebesülten, átfagyva is meg tudtam volna ölni. De nem akartam! Ezúttal Ő nem kapja meg, amit akar, most megtudják, hogy van akaratom. Nem fogom megtenni. Sem most, sem máskor... Máskor?!

Ha ezt túlélem, másodjára már nem tudom megállítani a testem. A vad vágyamat, ami arra ösztökél, hogy tegyem meg!

Rádöbbentem.

Meg kell halnom!

Miért akarod annyira megvédeni azt a lányt? Neki már mindegy! Ha te nem ölöd meg elintézi más, Zach .. vagy Andrew. Másfelől neked is mindegy már... Eggyel több vagy kevesebb? Nem számít! És legalább élnél!

Milyen élet az?

Felsóhajtottam és lassan kezdtem elveszteni az eszméletem. A hívogató sötétség egyre csak csábított. Ha azt választom, elalszom itt a hóval keveredett mocsokban. Soha többé nem érzek bűntudatot, fájdalmat, nem kell ölnöm.

Elindultam a sötétség felé...

Nem tudom mióta feküdtem ott. Percek vagy órák óta, de lépteket hallottam. Távolról, visszhangosan...

Jobbról jöttek, ahol a 48/B is állt,ahol az a lány lakik.

Rám fog találni, bárki is az!

Nem pánikoltam be a gondolattól. Egy kis részem igenis arra várt, hogy megmentsék.

A lépések elhalkultak, az illető megállt, pont a sikátor előtt.

Nem vett észre. Tudtam,hogy nem. Elárulta egyenletes légzése. Már régen sikítozna, ha meglátna itt véresen, félig megfagyva.

Kotorászás hallatszott, valamit keresett a táskájában.

Mit keres itt egy nő hajnali …?-rájöttem, hogy fogalmam sincs hány óra. De arra tippeltem, hogy az illető nő, mivel táskája van. Plusz résnyire nyitott szememmel láttam kibontott hajkoronáját. A lámpa hátulról megvilágította.

Végre megtalálta amit keresett.

Egy fényképezőgép?

Méghozzá nem is a modern, hanem egy régi, antik darab. Biztos azért használja, mert ezzel jobb képeket lehet készíteni. Valahol hallottam, hogy a modern nem olyan, nem olyan képeket csinál...

Felemelte, az arca elé. Megláttam a gépre szerelt vakut.

Ha bevillan, meglát!

És akkor elkattintotta a gépet, a fény elvakított. Ő pedig felsikoltott.

- Istenem!- a gép leesett a földre. Nem mozdultam, csak a kis résen át figyeltem, mit csinál.

A táskájában kotorászott. Előkapta a mobilját, beütött egy számot és a füléhez emelte. A mobil fénye megvilágította fél arcát.

Nem csúnya! -suhant át a gondolat az agyamon.

- Haló? Mentők?- a hangja remegett és sűrűn kapkodta a levegőt.

Milyen édes, hogy így aggódik egy gyilkosért!

Nagy kínszenvedés árán elfordítottam róla a tekintetem.

Ő meg csak tovább beszélt. Lágy hangja volt, amit most átitatott a kétségbeesés.

Csak nem ő az?

Gyorsan elvetettem az ötletet,zsibbadt és fagyott lábamat próbáltam megmozdítani. Nem sikerült...

- Kérem jöjjenek a Bringhost utca 48/B-hez! Itt van a lakás mellett egy sikátor, egy ember! Vérzik!- félt, nagyon!- Én nem tudom! Én csak kijöttem fotózni, én...- válaszolt az általam nem hallott kérdésre, de félbeszakíthatták.

Lecsapta a telefont és letérdelt mellém. Aztán meggondolta és ismét elővette a mobilját, hogy azzal világítson.

A fény bántotta a szemem.

- Élsz még?- kérdezte, majd óriásit sóhajtott, amikor látta, hogy lélegzem.

Legnagyobb meglepetésemre kisimította a csatakos hajat a szememből.

Milyen jó illata van...

-Nyugodj meg, Hale Gold vagyok, már hívtam a mentőket.

Miért kéne megnyugodnom? Miért mutatkozik be?

Eszembe jutott, hogy talán így próbál ébren tartani. Ha elalszom, végem.

A szemébe néztem. Barna volt, meleg. De egészen más, mint Zaché. Ő ártatlan volt. Maximum 20 éves lehetett. És még mindig beszélt. Megnyugtatóan, kedvesen.

- Nézd, a mentők nemsokára megérkeznek, de addig is jobb lenne, ha nem maradnál itt a hidegben. Lábra tud szállni?

- Én...- kezdtem, de a hangom elcsuklott.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy tudok beszélni.

- Csak pár lépésről lenne szó... Megmelegedhetnél egy kicsit, amíg a mentők megérkeznek, feltéve, ha nem súlyos a sérülésed és tudsz járni...

Tétován matatott a kezével, ide-oda kapott, megérintette az arcom, a vérző kezem, a halántékom, a szám, a lábam.

Lassan felébresztett, életet lehelt belém.

- Kérlek, válaszolj! Tudsz járni? Tényleg úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha egy meleg lakásban várnánk meg a mentőket. Esküszöm nem lakok messze, itt lakom!-ütögette meg  mögöttem a falat.- A 48/B-ben!

Harmadik rész! :) Lilimnek! Boldog névnapot!♥

3.rész !:)

Egy hosszúnak is mondható, de annál érdekesebb részt hoztam:D

Komizni,mint mindig ér! ;)

Iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, ha fel tudtok:) 

~Bix*

3.

- Üdv, Felix, remekül teljesítetted a parancsot.

Nem válaszoltam, csak próbáltam a bensőmben tartani a kitörni készülő ordítást. A szavai, mint megannyi éles kés hatoltak belém. A saját gondolataim kirepültek a fejemből,- ennek még örültem is- és csak az Ő hangja csapongott visszhangként a fejemben.

- Mi az?- kérdezte gúnyosan, nem is köszöntesz?

Nem akartam, hogy rájöjjön a lelkem egy része elszabadult, már nem Neki szolgál, ezért nagy nehezen kipréseltem magamból egy köszöntés- félét.

- Sajnos, nem volt alkalmam végignézni, az akciód, de biztos vagyok benne, hogy jól teljesítettél... tettél... tél.- a visszhang felerősödött. Én pedig összeestem a mocskos fülkében. Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, de csak tompán érzékeltem,mint amikor a víz alatt van az ember. És hirtelen, mintha tényleg ott lettem volna, a víz alatt , rohadt mélyen- elakadt a lélegzetem. Fojtogatott az oxigén-hiány a fejemben beállt csöndben. A külvilág hangjai- bár tompán, de- továbbra is kitartóan áramlottak a fülembe.

- Újra munkám van a számodra.

A fülke padlóján fekve a következő szavakra kivert a víz és összerándultam.

Ha a fejemben az Ő kegyetlen hangja mellett az én gondolataim is helyet kapnak, azt kiáltanák: Ne! Kérem ne! Ne kényszerítsen újra erre!

Egy másik részem pedig örült a feladatnak, az amelyik ízig- vérig Xander, ízig- vérig gyilkos volt.

Anyámnak fogalma sem volt milyen családba házasodott be...

Hirtelen újra tudtam lélegezni, az oxigén-dús levegő sípolva áramlott a tüdőmbe.

- A Bringhost utcában lakik egy lány, nem biztos, de úgy néz ki, megsejtett valamit rólatok, szolgákról.

Elakadt amúgy is fura, szabálytalan lélegzetem. Nem tudtam válaszolni, de nem is igazán akartam.

A rosszabbik felem már örömmel elfogadta a parancsot.

- Lényeg, a lényeg, intézd el!- szólalt meg újra a hang, amikor rájött, hogy nem reagálok a bejelentésre.

Szavai szó szerint végigmarkolták az idegeim. Nem a tartalmuk miatt, ez a legfájdalmasabb módja annak, hogy Ők kapcsolatba lépjenek velünk. És ezt Ők is pontosan tudják...

Valaki teljes erőből döngette a WC ajtót és próbált bejutni hozzám, de én útban voltam, nem tudták kinyitni az ajtót ívbe feszült testemtől.

- A házszám a 48/ B. Gyors munkát akarok. Gyorsat és alaposat...

Levegőért kaptam, ahogy a kín végigszáguldott a testemen, mint egy mindent elsöprő hullám. Aztán... csend lett...

Egy pillanatig nem akartam elhinni, hogy a fájdalom is eltűnt, mintha elvágták volna.

Ez pont úgy hangzott, mint egy idióta fájdalomcsillapító reklám.

Felnyögtem.

Újra a régi vagyok. Egy új munkával...

Felültem, majd a WC  csészébe kapaszkodva állóhelyzetbe küzdöttem magam. Levertem a port és a rajtam lévő mocsok egy tetemes részét sötét nadrágomról. Majd megmarkoltam a kilincset és kiléptem.

Zach tajtékzott és rögtön kiabálni kezdett..

Hmm... Mégis aggódna értem? Nem rossz azok után amit mondott, hogy ha parancsba kapná hogy megöljön pár pillanaton belül megállna a szívem...

Andrew hallgatott, de feszült tartása mindent elárult.

Oda sem figyelve Zach szavaira közelebb léptem a foltos tükörhöz.

Hulla voltam. Szó szerint. Szemem alatt karikák sötétlettek, hajam összekuszálódott a fejem tetején. Önkéntelenül beletúrtam. Az agyammal valami nagyon nem volt kóser. Zach ordítása el sem jutott a fülemig,csak révetegen bámultam a tükörképem.

Új munkám van...még egy áldozat...

A saját gondolatomra a testem kétféleképpen reagált. A torkom összeszorult, a szám mosolyra húzódott.

- Most már komolyan ugasd el, mi volt ez!-kiáltotta Zach, majd a kezét a vállamra téve egy erőteljes rántással maga felé fordított.

- Mi a lószar van?- tört ki belőlem a kérdés. Ha Zach akár csak egy rossz szót is szól, nos, nem hiszem,hogy garantálni tudom a testi épségét.

Kimeredt szemekkel bámult rám, miközben a keze még mindig a vállamat szorongatta.

Na mi van? Nem ezt szoktad meg tőlem, ugye?

- Azt, gondoltam, értékelni fogod, hogy aggódunk érted...- szólalt meg végre Andrew.

Halálos pillantást küldtem felé, majd röpke, megvető kacagást hallattam.

- Nincs szükségem arra, hogy aggódjatok értem!

Kitéptem a vállam a döbbent Zach kezéből és kirontottam a mosdóból.

Néhányan hitetlenkedve, mások felháborodva néztek rám. Páran összesúgtak a hátam mögött.

Kinyalhatják a seggem...- gondoltam szikrázó szemmel.

Végre! Kint voltam!

A levegő csak még jobban lehűlt, és éreztem,ahogy a hideg bekúszik feltűnően vékony kabátom alá.

Merre van a kicseszett Bringhost? Látni akarom azt a tyúkot, aki volt olyan szerencsétlen és belekeveredett ebbe a szarságba.

Végül jobbra fordultam- pont az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttem- ha nem is találom meg, amit keresek teszek egy hosszú sétát. Kitisztul a fejem, terveket szövögetek, talán veszek egy új kést a fegyverkereskedelem feketepiacának szívében, a Töltényben.

Jó név... Főleg, egy romos, elhagyatott, emeletes irodaháznak, ahol éjszakánként mindent be lehet szerezni, persze engedély nélkül...

Elmosolyodtam, majd megborzongtam a hidegben.

Ma éjszaka terveket fogok szövögetni és fegyvert fogok vásárolni, hogy megöljek egy lányt, aki balszerencséjére rosszkor volt rossz helyen.

Lehajtottam a fejem és mélyet sóhajtottam. A rengeteg szemét között felcsillant egy macska szeme. Különös villanás.

A sikátor elkeskenyedik, majd véget ér. Ennek az utcának nem tudom a nevét. A távolban egy kereszteződés fényeit pillantottam meg. Egy gyors jobbkanyarral elindultam arra.

Magamban dúdoltam és az utamba kerülő kisebb- nagyobb köveket rugdostam. Az egyik véletlenül nekikoppant egy álló autó kerekének.

Morgás hallatszott a belsejéből, majd a jármű megingott, ahogy egy szétgyúrt faszi kászálódott ki belőle. Egyenesen rám szegezte a tekintetét.

Talán futnom kéne...

Mégis megvetettem a lábam, és pillantásom a nagydarab férfi szemébe fúrtam.

Felmordult, majd tett egy lépést felém.

- Mit képzelsz magadról, kispöcs? Köveket rugdosol a kocsimnak? Ne zavarjon, hogy ez a legújabb és legdrágább Mercedes, a piacon!

Persze!-forgattam a szemem.- Egy pillanatig se hidd haver, hogy érdekel, milyen roncsod van! Na nem mintha ez a tragacs olyan sokat érne!

- Nem zavar, megnyugtatlak!- villantottam rá egy féloldalas mosolyt.- Egyébként, ha így folytatod, nemsokára nem lesz, aki vezesse ezt a szarrakást.

Hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét.

- Te most fenyegetsz, taknyos?

Válasz helyett óriásit rúgtam az anyósülés felőli ajtóba.

Felhördült és gyorsan előrelépett.

- Nagyon gyorsan állíts magadon, ember!

Ekkor feltűnt- most, hogy már ilyen közel jött- hogy milyen magas. Valójában két fejjel nagyobb nálam.

Na, találja ki kit nem érdekel!

Én is tettem felé egy lépést. Majd, át sem gondolva, mit teszek az öklöm az arcába csapódott.

Nem semmi jobb-horog!- gondoltam, miközben a fájdalom szétáradt a kezemben, fel egészen a könyökömig. Felszisszentem félig a fájdalomtól, félig az elégedettségtől. A nagypofájú macsó már a földön kapkodott levegőért.

Lehajoltam hozzá.

- Most már nem nagy az arcod, igazam van?

Válaszként felnyögött.

- Na idehallgass!- ragadtam meg a kabátja nyakát.- Azt teszek amit akarok, ha egy szaros követ akarok elrúgni, akkor elrúgom. Az arcodat is eltörhetném, ha akarnám, mert megtehetem! Mert szabad vagyok, cseszd meg és nekem senki nem parancsolhat!- rivalltam rá. Az utca riadtan hallgatta a szavaim, az idióta sorozatoktól hangos tévék elhalkultak, a lakók kifelé füleltek.

Feltámadt a jeges szél, kifújta az arcomból előrehullott tincseim.

Riadtan felálltam, elengedtem az idegen ruháját, mert rájöttem, hogy a szavak, amik elhagyták a szám nem igazak.

Egyáltalán, rohadtul nem vagyok szabad!

Hátratántorodtam és rohanni kezdtem,mielőtt megölöm...

A kereszteződésnél átmentem a zebrán, éppen pirosat mutatott a lámpa,de nem zavartattam magam, a dudáló sofőrökre meg nagy ívben tettem.

El kezdett cseperegni az eső, fekete nyomokat hagyott a kitikkadt úttesten és járdán. Nagy volt a forgalom, ahhoz képest,hogy éjfél már jócskán elmúlt.

Ez az egyik dolog, amit szeretek a nagyvárosokban,nincs kihalt csend, soha!

Halkabbra fogtam kopogó lépteim, amikor befordultam egy, már ismerős utcába.

Innen már könnyen eljutok a feketepiacomra!

Miért kellene amúgy új kés? Miért lenne ez a csaj más? Neki nem felel meg a jól bevált bőrmarkolatú csoda? Pedig az igazi antik darab!

Mégis el fogok menni a Tölténybe, hogy miért? Mert hova máshová mennék ?

Elnyomtam egy ásítást és eszembe jutott, hogy haza is mehetnék, de ott valahogy bezárva érzem magam.

Lassítottam a tempómon és hunyorogva néztem fel az utcanév- táblára.

Kővé dermedtem.

Bringhost! Ne! Még nem készültem fel a harcra az ösztönömmel, aminek minden vágya a parancs végrehajtása.

Gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon. A józan ész rengeteg okot felsorakoztatott miért ne tegyem meg, miért ne menjek be ebbe az utcába, miért vegyek nagy levegőt és kényszerítsem a lábaim a továbbmenetelre...

De győzött az ösztön, a lábam automatikuson elindult, hogy megkeresse a 48/B- t ahol elvégzem majd a feladatom, akár lesz szemtanú, akár nem.

Féloldalas mosolyra húztam a szám, majd halkan, vérdermesztően felkacagtam és immár boldogan lépkedtem az alig kivilágított Bringhost utcán.

Az ösztön, az , amire hallgatni kell!

2.

Meghoztam a második részt!

~Bix.

2.

A sötét utcán botladoztam. Igyekeztem egyenesen menni. De eddig ami nem zavart most tűzként égetett belül. Minden tisztább volt, valahogy élesebb, ahogy az alig kivilágított utca kellős közepén mentem. Nem sokan jártak erre ezért is választottam ezt az utcát. Erre volt a legbiztonságosabb- bár a leghosszabb is- a bárba vezető út. Andrew és Zach már vár rám, ebben biztos voltam, ahogy abban is , hogy Zach mérhetetlen nagy türelmében már a halálom kívánja.

Azon töprengtem, milyen szavakkal tárom majd elé a tényt, hogy muszáj volt magam megtisztítani Katy vérétől.

Ismeretlen okból már nem csak vonszoltam magam az úton, hanem sikerült a járásra egészen hasonlító mozgást végeznem.

Felsóhajtottam, majd menet közben a halántékomra szorítottam mindkét kezem. Így próbáltam szabadulni a véres Katy látványától. És szavainak ólomsúlyától.

Mélyet sóhajtottam. A friss februári levegő végigszáguldott a légcsövemen, egészen a tüdőmig.

Kitisztult a fejem és néhány sarok után megpillantottam a bárt.

Freedom- hirdette az ütött-kopott, itt-ott megvilágított felirat az ajtó felett.

Keserűen felnevettem és teljes erőből belerúgtam az egyik ronda, sárga kukába a bejárat mellett.

Eldőlt, a földre terítve büdös tartalmát. Egy almacsutka gurult a lábam elé.

Óriásit rúgtam bele, és figyeltem,ahogy kecses ívben a földre hull, majd a becsapódás erejétől kettétörik.

Szánalmas...akárcsak én.

Lehajtott fejjel léptem be a rozoga ajtón, miközben arra gondoltam milyen ironikus, hogy mi- három rabszolga-egy Szabadság nevű helyen isszuk le magunkat- általában a sárga földig.

Ahogy sejtettem Andrew és Zachary már várt. Az egyik félreeső, rozoga asztalnál ültek és a sörüket kortyolgatva néztek rám. Adrew pillantása közömbös volt, Zachary-é pedig,- ahogy sejtettem- dühös.

Nyögve ültem le a kissé alacsony, kopott festésű faszékre.

- Csá, haver, mi tartott eddig?

- Munkát kaptam... Tőle...- sütöttem le a szemem.

- Na, ez érdekesen hangzik...- mondta Zach pillantását az enyémbe fúrva intett a csaposnak, hogy hozzon még némi sört.

Itt ülünk hárman, sört kortyolgatva és hamarosan a gyilkolás témájáról fogunk lelkes eszmecserét folytatni! Mindjárt elhányom magam! Hé... Várjunk csak, mi volt ez?

Megmerevedek ültömben, a szorongató érzés újra a torkomba kúszott, kiáltani szeretnék az úgynevezett barátaimnak.

Tulajdonképpen mit csinálunk mi itt? A dupla Y, X és W. Mert ezek vagyunk mi: Zachary Yang, Felix Xander és Andrew Wild.. bérgyilkosok... Dehogyis, hisz azok legalább pénzt kapnak, de mi az ostoba nevünk miatt vagyunk kénytelenek csinálni ezt. Sokszor gondolkodtam már rajta, ha a szüleink más nevet adnak nekünk,máshogy alakul a sorsunk?

Nyilvánvalóan nem... Ezt az okosok-mert még köztünk is vannak olyanok- már megmagyarázták, miért pont mi, miért pont itt.

Elgondolkodva ütögettem a jeges sörtől lehűlt poharamat a mutatóujjammal.

- És mesélsz is arról a melóról, ami miatt megvárattál minket, pöcsfej!

Felkaptam a fejem és mosolya láttán zavartan nyeltem egyett, majd én is kelletlen mosolyra húztam a szám. Ajkam belső fele beleakadt a szemfogamba, ami elég különös helyen,túl magasan nőtt, nem zavart,sok csajt beindít. Tudom, ők mondták. Kajánul elvigyorodom.

- Háhá, várjunk csak, lehet, hogy nem is amiatt várakoztatott meg, amiért elsőre gondoltunk!- kiáltott fel Zach vidáman és- a részletekre kíváncsian -előredőlt.

Nevetve ráztam a fejem.

- Véres meló volt, hűtsd le magad!-válaszoltam és csak néztem Zach meleg, barna szemébe. Amikor az emberek ránéznek, a gyanú legkisebb árnyéka sem vetődik fel bennük, eszükbe se jutna, hogy több mint 40 embert ölt meg, a maga húsz évével.

- Annál jobb, szeretem, ha egy csaj bevállalós, nem fél.. khm... bedurvulni.- közölte óriási mosollyal az arcán.

Andrew eddig egy szó nem sok, annyit sem szólt most azonban megvetően felhorkant.

A csendes srác-gondoltam- aki alig múlt huszonegy már túl van a hatvanon... Jócskán...

De én voltam a legrosszabb,három éve kezdtem és már hatvanhárman haltak meg a kezeim között. Egy pillanatra újra a raktárban voltam...

Ja... bocs, hatvannégyen...

Csoda hát, ha undorodom magamtól?

Megköszörültem a torkom és egyikükről a másikukra nézve belekezdtem.

- Egy lány volt...

Zach elhúzta a száját:

- Azokat utálom, mindig sikítoznak,remélem gyorsan végeztél vele, mert , ha nem odacsődítette a fél várost.

Bólintottam.

- Igen, ezért gyorsan szíven szúrtam egy késsel és...- megálltam. A hangom közömbössége meglepett.

- Oh, gyerünk már folytasd!-kérlelt Zach néhány perc elteltével. Aki, már negyvenszer ölt, miért ilyen kíváncsi  ez is olyan volt, mint a többi, a végeredmény ugyanaz, vagy nem?

Az ajkamba haraptam és sóhajtva folytattam:

- És már éppen el akartam húzni a seggem jó messzire, amikor meghallottam, hogy szuszog.

Andrew felszisszent.

- Kezdő hiba, te igazán tudhatnád, Felix! Mindig meg kell bizonyosodni, hogy biztosan meghal-e, aztán otthagyni.

Én igazán tudhatnám? Szavai megdöbbentettek.

Tágra nyílt szemmel igyekeztem felfogni szavai értelmét, nem esett le, mire céloz. Vállat vontam.

- Tehát visszamentem. Láttam rajta, hogy már nagyon a végét járja, mégsem mozdultam. Megszorította a kezem és azt mondta...- megköszörültem a torkom.- hogy én jobb vagyok ennél...

Mondandóm befejeztével összeszorítottam a szám.

- Fu, anyám, de nyálas!- nyögött fel undorodva Zach.

- Nem tudom, én...- kezdtem...

- Tudod, mit kellett volna csinálnod ahelyett, hogy a nyálas beszédét hallgatod?- nézett rám kérdőn. Andrew- mint mindig- hallgatott.- Megforgatni benne a kést, ó igen, mindjárt nem lett volna olyan költői.

- Katy a barátom volt- néztem rá kétségbeesve, hátha megértést találok a szemében. Hát nem találtam.

- Vastagon leszarnám ki a barátom, ha parancsot kapnék, ez parancs volt, Felix!

Keményen markoltam a söröspohárt és kifehéredő ujjaimat néztem, de most, ezekre a szavakra felkaptam a fejem.

- Szóval, ha, tegyük fel, azt kapnád parancsba, hogy ölj meg engem, vagy Andrewt- néztem a szóban forgóra- mit tennél?

A kérdés meglepte, a szava ugyan nem állt el tőle, de levegőért kapott.

- Az nem történik meg- felelte.

- Miért is ne történhetne?

Valóban, miért ne? Nem hallani a történelemből rá példát, de a jelenben sem. De két szolga, ahogy Ők hívnak minket , miért is ne, ha az egyik lázad...

- Ha, ez a parancs, azt hiszem, nem haboznék.- beletúrt dús hajába, és mint aki jól végezte dolgát felhörpintette a poharában maradt sörét.

Felkavarodott a gyomrom. Lecsaptam a tenyerem az asztalra és felálltam. Kiszaladtam a mosdóba. Alig húztam be magam mögött az egyik mocskos Wc-ajtót, a kíntól már meggörnyedtem és a következő pillanatban már hallottam a hangját. A fejemben...

1.

~ When your blood is not enough~

1.

Rámeredtem a kezemre, véres volt... Ami azt illeti nem csak a kezem. Körülöttem minden csupa vér volt, ahogy ott álltam a raktárban. Egy elhagyatott, sivár raktárban...Kedvem lett volna ordítani! Öltem! Megint!

De valahogy csak dühöt éreztem, nem szánalmat vagy fájdalmat. Pedig Katy-vel jóban voltunk.

Tökéletesen mindegy!-belerúgok az egyik raklaposzlopba mire az recsegve eldől nagy puffanással landolva a padlón. Cseszd meg! Meg fognak hallani!

Újra ordítani akartam. Elegem volt ebből. Kezemmel megdörzsöltem a halántékom. Az is csupa vér lett.

Katy vére...

Minek is mentem bele ebbe az egészbe?

Három éve már, hogy parancsra gyilkolok, gyakran szórakozásból, poénból.

Undorító!

De ma valahogy minden más, tisztábban látom a tárgyakat, és nem akarok engedelmeskedni Neki. Nem érdekel mit von meg tőlem, mivel zsarol. Ha még egyszer ölök.... Tuti felfordul a gyomrom és.... Hadd ne folytassam.

A raktárablakon- kicsi, szürke, semmitmondó- a hajnal fényei suhannak át.

Nemsokára itt lesznek az emberek! És sopánkodnak majd, a lányuk, a barátjuk az unokájuk miatt... Nem az én hibám! Ez parancs volt!

Összeszorítom a számat.

Mi a szar van velem? Miért olyan rohadt nagy gond most ez? Megtettem már előtte százszor!

Elindulok kifelé a raktárból, ez a 262-es raktár. Távolról mintha máris hallanám a szirénákat.

El kell tűnnöm! Ha elkapnak Ő engem kinyír!

Már éppen koncentrálnék, hogy elhúzzak a búsba, amikor... halk zihálás üti meg a fülem.

Mi a franc?- fordulok vissza hitetlenkedve. Egyre erősödik...

Ez a kifinomult fül, annyira idegesítő!

Átfut az agyamon, hogy leszarom és elmenekülök, hiszen mindjárt megérkeznek a „rend őrei”, de akkor ami elkezdődött bennem, erősödött És vissza kellett mennem!

Rohanok. A padlón egyenletes visszhangot vernek a lépteim. Katy tíz méteres körzetében minden csupa vér. És az a tyúk még mindig ott liheg. Összekoccannak a fogaim a visszafojtott méregtől.

Tudom, hogy meg kell ölnöm!

Leguggolok. Közben azon töprengek, mi baja van Neki ezzel a lánnyal, hisz olyan ártatlan, kis idióta liba!...Nem árt senkinek sem...

Rám emeli a tekintetét... Na ezt szerettem volna elkerülni. Nem mondja ki de a szeme azt kérdezi: MIÉRT?

Megrázom a fejem, aztán lesütöm a pillantásom. A kezét mozgatja...

Alig van energiája mégis az enyémet keresi.

Mi a szar? Miért akar lelkizni és megfogni a kezem? A kezem.. amely majdnem kioltotta az életét!

Mélyen a szemembe néz és akkor felköhög... És ebből a köhögésből tudom, nem fogja túlélni. Úgy szívja a levegőt, mintha ez lenne az utolsó dolog, amit tenni akar életében.

Lehet, hogy az is lesz!

Szóra nyitja a száját én pedig kis híján hátrahőkölök, ugye nem azt akarja, hogy mondjam meg a családjának mennyire szereti őket?!

Erről eszembe jutnak a közeledő emberek...

Mondjad már, ha akarsz valamit!-ripakodok rá gondolatban. A szemem-esküdni mernék- villámokat szór.

És akkor megszólal:

- Te... jobb...-köhögés.- vagy...ennél.

Azzal összecsuklik, megmerevedik, keze már nem markolja görcsösen a levegőt.

Szavai belém hatolnak, mint kés a vajba és gyorsan száguldva törnek utat a szívem felé..

Csak egy baj van...

Nem fognak ott semmit találni... mert nincs szívem.

DE ez meg fog változni, a nevem Felix Xander és felébredtem!